Disclaimer: Mielőtt bárki is azzal gyanúsítana, hogy alulbecsülném, bagatellizálnám a Mikó-ügy magyarság szempontjából való fontosságát, kijelentem, hogy ez az írás nem a Mikó-ügyről és annak fontosságáról szól, hanem az ügy kommunikációjával, illetve az erdélyi magyar médiával kapcsolatban tartalmaz szubjektív megjegyzéseket.
Szeptember 1-je van, 12 óra, az Igazság Napjára keresztelt tiltakozás napja. Nagy sebességgel váltok az erdélyi magyar sajtóorgánumok honlapjai között, fél szemmel a román hírtévék műsorait nézem, és szomorúan nyugtázom, hogy a Sepsiszentgyörgyön zajló események majdnem teljes mértékben kimaradnak a napi erdélyi magyar sajtónyilvánosságból, habár ott levő barátaim szerint majdnem húszezer ember érezte úgy, hogy személyes jelenlétével kell nyomatékosítania a „magyar közösség üzenetét”.
„Magyar közösség üzenetét” mondok, nem véletlenül. Nézem a Mikó-ügy elleni tiltakozás honlapját. Nem kérdés, hogy az RMDSZ kommunikációs osztályán dolgozó szakemberek profi módon megszerkesztették és építették fel az ügyet a nyár magyarság szempontjából legfontosabb kérdéseként, a közélettel foglalkozó internet-használók egy jelentős része legalább egyszer népszerűsítette a kérdést, több mint 8000 ember írta alá az online tiltakozó petíciót és vélhetően több ezer társuk a papír-változatot.
Azonban…
…szeptember 1-je van, 12 óra 15 perc és nem találok csak egy olyan magyar online vagy televíziós felületet, amely élőben tájékoztatna az eseményről. Nézem az egyetlen erdélyi magyar hírportál közvetítését, egy kamera segítségével ténylegesen követhetjük az eseményeket, korrektül meghallgathatjuk a beszélőket és a fellépő művészeket, láthatjuk, kik ülnek kint a pulpituson, de nem kapunk betekintést arra nézve, hogy milyen is a rendezvény hangulata.
Arra gondolhatok tehát, hogy az erdélyi magyar média jelentős része nem ismerte fel az ügyben annak a lehetőségét, hogy élő online közvetítéssel tudósítva az ügyről, több ezer kattintásnyi érdeklődőt csábítson saját honlapjára. Pedig más helyeken bevett szokás, hogy percről percre tudósítsanak fontos eseményekről.
Vagy arra gondolhatok, hogy az erdélyi magyar média jelentős része nem ismerte fel az ügy hírértékét és fontosságát, hogy ezért humánerőforrást mozgasson be, megzavarva újságíróinak és szerkesztőinek a hétvégéjét. Végül is, mindenki, akit érdekelt az ügy, úgyis elment Sepsiszentgyörgyre, hiszen az egyház és minden erdélyi magyar párt buszokat indított az eseményre. Elég tehát, ha később vagy hétfőn egy értelmező-összefoglalót közölnek az eseményről.
Vagy arra gondolhatok, hogy az erdélyi magyar média jelentős része ismeri az erdélyi magyar társadalmat, és tudják, hogy az ilyen ügyek az embereket nem érdeklik, inkább más dolgokkal vannak elfoglalva.
Összefoglalva, úgy érzem, hogy az erdélyi magyar média elszalasztotta azt az esélyt, hogy profizmusát bizonyítsa és megfeleljen a nyárutó politikai eseményének előkészített Igazság Napja tiltakozási akció tudósításában. Elszalasztotta azt az esélyt, hogy bizonyítsa: követi a nyugati trendeket, ahol „no comment” típusú közvetítés és az utólagos tudósítás mellett mind több és több teret kapnak a személyesebb hangvételű élő kommentárok is.
Ugyanakkor, eltávolodva a sajtótól arra is gondolhatok, hogy hiába a nagy felhajtás, kommunikációs szempontból profin megszerkesztett elő-kampány, az Igazság Napja tiltakozási akció csak egy lesz a nap eseményei közül. Úgy érzem, a szervezők, az erdélyi magyar politikai elit képviselői, az erdélyi magyar sajtó képviselői nem ismerték fel az esélyt, hogy a jól előkészített ügyből igazi médiaeseményt, igazi közösségi katartikus élményt fabrikáljanak.
Elszalasztották azt az esélyt, hogy a jelenlevő több tízezer tiltakozó mellé felsorakoztassák az Erdélyben élő több százezer magyar embert, aki nem lehetett ott valamilyen okból kifolyólag Sepsiszentgyörgyön. Ez azért is sajnálatos, mert a Mikó-ügy esélyt jelenthetett volna az erdélyi magyar közösség újraértelmezésére. Benedict Anderson brit nacionalizmus-kutató Elképzelt közösségek című könyvéből tudjuk, hogy a közösség megkonstruálásában az ilyen típusú katartikus események kiemelt fontosságúak lehetnek. Anderson többek között az anyanyelven közlő napi sajtó megjelenését hozza fel példának, arra hívva fel a figyelmet, hogy annak az élménye, hogy egy ország két távoli pontján két ember ugyanazon hírt olvashatta, megteremtette egy olyan virtuális közösség gondolatát, amelyben a közösség minden tagja egészként tudta elképzelni a saját közösségét, „látva annak határait”, erősítve ezzel hozzátartozás érzetét is.
A Mikó-ügy kapcsán rendezett Igazság Napja egy kis odafigyeléssel, profizmussal ilyen esemény lehetett volna. Erdély szerte százak és ezrek figyelhették volna aktívan vagy passzívan azt, hogy mi történik ma 12 óra körül Sepsiszentgyörgyön, egyben virtuális, elképzelt közösségé formálódva ennek az ügynek a kapcsán, felfrissítve és megerősítve az erdélyi magyar közösséghez tartozás érzetét is.