Koszovó Szerbiától való elszakadása után több mint 4 év telt el. Az azóta eltelt időszakban 89 ország ismerte el az albánok függetlenségét, viszont számos EU-s tagország, köztük Románia, elzárkózott attól, hogy elismerje független államként. Melyek azok az a politikai-, társadalmi és gazdasági folyamatok és kihívások, mellyel az új államalakulatnak meg kell küzdenie a közeljövőben? Hogyan értelmezhető Koszovó függetlenségének kikiáltása a népek önrendelkezési jogának kontextusában? Beszélhetünk-e fordulatról a nemzetközi politikában az önrendelkezési jog elismerése tekintetében?
Elemzésünkben ezeknek a kérdésfelvetéseknek a megválaszolását tűztük ki célul.
Az önrendelkezés poliszémiája
A népek önrendelkezési joga a nemzetközi jog egyik legismertebb, de egyben legvitatottabb elve is, mely egyfelől képes volt a politikai közösségek megszervezésére, de ugyanakkor bomlasztására is. Noha „sikertörténete” a múlt században, a gyarmatok felszabadulásának időszakára tehető szerte a világban számos olyan közösséget találunk, amely az önrendelkezési jogra hivatkozva próbált önálló államot létrehozni, vagy a különböző autonómiaformákkal a már meglévő államkereteket demokratikusabbá alakítani.
Az elv eszmetörténeti gyökerei az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatáig (1789) nyúlnak vissza, de nemzetközi jogi normává csak az ENSZ megalakulása után válhatott, amelynek céljai közt – az Alapokmány megfogalmazása alapján – „a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletbentartása” is szerepel. A nemzetközi jogi dokumentumokra jellemzően az Alapokmány, az 1966-os két Egységokmány, vagy a Helsinki Záróokmány, amelyekben az önrendelkezés mint fogalom megjelenik, nem tartalmaz semmilyen pontosítást az elv gyakorlatba ültetésére vonatkozóan. Így az alkalmazás során megjelenő kardinális kérdésekre, mint pl. ki a nép, milyen közösségeknek lehet önrendelkezési joguk, melyek az önrendelkezés céljai és eszközei, nem adhatóak egyértelmű válaszok.
Tény azonban, hogy az ENSZ Közgyűlése által 1970-ben elfogadott, az államok baráti kapcsolatait szabályozó nyilatkozat után kialakult az önrendelkezés egyfajta értelmezési kerete, mely ma is érvényes, és a következőképpen foglalható össze: az önrendelkezés alanyai kizárólag a gyarmatokon és katonai megszállás alatt élő népek, kivételes esetben elnyomás alatt élő népek; továbbá az önrendelkezési jog nem jogosíthat fel az államtól való elszakadásra, mi több az államok nem támogathatnak olyan mozgalmakat, mely a szuverén államok feloszlatására irányulnának. Így nem csoda, hogy a nemzetközi államközösség csak kivételes esetben ismeri el az újabb entitás létrejöttét.
A koszovói albánok önrendelkezési joga
Jugoszlávia felbomlásának kezdetén senki sem gondolt a független Koszovó létrehozására, pedig már ekkor nyilvánvaló volt, hogy az albánok évtizedes harca jogaikért a mesterségesen megalakított föderációban nem ért véget. Az elemzés keretei nem teszik lehetővé az önrendelkezési folyamat áttekintését, elég csak annyit megjegyezni, hogy mivel Koszovó Szerbia autonóm tartománya volt és nem rendelkezett tagköztársasági státusszal, aligha álmodozhatott önálló államiságról, holott ezt a nagyjából hozzá hasonló, kétmilliós Szlovénia megtehette. Így miután a daytoni békeszerződésből is „kimaradt” a tartomány, az albánok – élen a Koszovói Felszabadítási Hadsereggel (UCK) – egyre erőteljesebben radikalizálódtak, mire a belgrádi központi vezetés elnyomással, erőszakos elűzéssel (Patkó-terv) válaszolt. Mivel a nemzetközi közösségeknek nem volt Biztonsági Tanácsi (BT) felhatalmazása (az orosz vétó miatt), sokan vitatták a NATO-beavatkozás legitim voltát, ugyanis ez Szerbia szuverenitását és területi integritását veszélyeztette, mi több, agressziónak minősült. A 11 héten át tartó légicsapásokat az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata zárta le, amely döntött Koszovó státuszáról is. A dokumentum alapján kvázi megszűnt Szerbia Koszovó feletti szuverenitása (az ENSZ misszió és a koszovói Különleges Képviselő intézménye vette át), és a határozat a tartománynak autonóm státust, önkormányzatiságot javasol. Az ezt követő években Szerbia mindent megtett, hogy „visszaszerezze” a tartományt, a függetlenség alternatívája is csak azt követően került előtérbe, miután az Összekötő Csoport bejelentette, hogy Koszovóban nem állíthatók vissza korábbi állapotok. Ezt igazolta Martti Ahtisaari jelentése, aki az Átfogó javaslat Koszovó státusának rendezésére c. dokumentumban a nemzetközi ellenőrzés mellett megvalósítandó függetlenség mellett foglalt állást, ugyanis Koszovóban már nem lehet visszatérni egy esetleges Szerbián belüli autonómiához. Az albánok ezt a dokumentumot vették alapul az alkotmány elkészítésénél, melyet sokan proto-alkotmánynak is tekintettek, miután a koszovói parlament 2008. február 17-i rendkívüli ülésén kihirdette az ország függetlenségét, melyet a szerbek azóta sem tudtak „megemészteni”.
Koszovó elszakadása után a szerbek az ENSZ közvetítésével fordultak a Hágai Nemzetközi Bírósághoz (tagállam ugyanis nem tehet fel direkt módon kérdéseket), hogy kikérje annak tanácsadó véleményét. A Bíróság döntését 2010. július 22-én tette közzé.
A kérdés így szólt: Összhangban van-e a nemzetközi joggal a koszovói ideiglenes önkormányzati intézmények által tett egyoldalú függetlenség kikiáltása?
A Bíróság pedig erre a kérdésre válaszolt azzal, hogy a koszovói ideiglenes önkormányzati intézmények által kikiáltott függetlenségi nyilatkozat nem sérti a nemzetközi jogot, nem pedig arra, hogy van-e az albánoknak önrendelkezési joguk, esetleg az elszakadás összeegyeztethető lenne a nemzetközi normákkal. Felvetődik tehát a kérdés, hogy miért ilyen kérdéssel fordult a Közgyűlés a Bírósághoz? Természetes, hogy olyan kérdést kellett feltenni, melyet az ENSZ Közgyűlése is támogat, mert ha nem, eleve kudarca van ítélve a kezdeményezés – mutat rá Valki László nemzetközi jogász elemzésében.
Így a tanácsadó vélemény majdnem semmi előrelépést nem hoz az önrendelkezés mai értelmezésének összefüggésében, továbbra sem látunk „tisztábban” a kérdésben, talán annyit, hogy a Bíróság visszadobta a labdát az ENSZ Közgyűlésének, amely csak kivételes esetben dönt új tagállam felvételéről.
Az aktuális helyzet
Koszovó létrejötte után a függetlenség táplálta vágyak, remények jelentős része szertefoszlott, ugyanis az albán társadalom helyzete szinte semmit sem javult, a politikai életre a kormány bukása, az államfő lemondása, illetve a miniszterelnök körül kialakult vádak nyomják rá a bélyeget, mi több Szerbia EU-s integrációja nagymértékben a szerb-albán viszony jövőbeli normalizálódásától függhet.
A belpolitikai válságot 2010 szeptemberében az államfő Fatmir Sejdiu lemondása idézte elő, akiről az Alkotmánybíróság összeférhetetlenséget állapított meg, ugyanis az elnöki mandátummal egyidőben a Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK) pártnak vezetését is ellátta, mely Koszovói Demokrata Párttal (PDK) koalíciós kormányon volt. A kormányzó pártok között vita alakult ki az államfő személyét illetően, hogy melyik pártból válasszák az új elnököt (megjegyzendő, hogy az Alkotmány értelmében az államfőt a Parlament választja: 86. cikkely, 1. bekezdés), illetve a koszovói Posta és Telekom privatizációja kapcsán. Így ez elegendő okot szolgáltatott arra, hogy az LDK felmondja a koalíciós megállapodást, és kilépjen a kormányból. Még aznap, október 15-én Jakup Krasniqi ideiglenes államfő február 13-ára írta ki az előrehozott választásokat. Egy újabb politikai fordulat következtében a Szövetség az Új Koszovóért (AKR) bizalmatlansági indítványt nyújtott be, amely a PDK-nak kedvezett, ugyanis a közvélemény-kutatások eredménye alapján nagyobb támogatottsággal rendelkezett, mint az LDK, így neki is érdeke lett a választások mielőbbi megtartása. Miután tehát a parlament megszavazta a benyújtott bizalmatlansági indítványt, az ideiglenes államfő feloszlattatta a Parlamentet, és december 12-re írta ki a rendkívüli választásokat, melyen a választásra jogosultak 47,5 százaléka jelent meg. A 120 tagú parlamentben 10 hely a szerbek és 10 hely a többi kisebbség számára van fenntartva. Már aznap több választási körzetből jelezték, hogy szabálysértésekre került sor, így aztán 2011. január 30-án 21 kerületben megismételték a választásokat, ez azonban a végleges eredményeken alig változtatott:
| A párt neve |
Szavazatok aránya |
Mandátumok száma |
| Koszovói Demokratikus Párt (PDK) |
32,1 % |
34 |
| Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK) |
24,7% |
27 |
| Önrendelkezés (Vetëvendosje!) |
12,7% |
14 |
| Szövetség Koszovó Jövőjéért (AAK) |
11,04% |
12 |
| Új Koszovói Szövetség (AKR) |
7,29% |
8 |
| Önálló Liberális Párt (SLS) |
2,05% |
8 |
| Egyesült Szerb Lista (JSL) |
0,8% |
4 |
Forrás: Koszovói Választási Bizottság – itt
A választások után sem látszott javulni Koszovó nemzetközi megítélése, ugyanis az újonnan kormányt alakító Hashim Thaçi nevét az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének jelentéstervezete, melyet később az ET meg is szavazott, a koszovói háború alatt történő szervkereskedelemmel hozta összefüggésbe. A vizsgálatoknak, melyek azóta is folynak (és amelyben az EULEX is részt vesz), komoly következményei lehetnek. Ha beigazolódnak a vádak, az nem csak a miniszterelnök bukását vetíti előre, hanem presztízsveszteséget jelenthet az újonnan létrejövő államnak is.
A függetlenség után nem látni, hogy az albán társadalom helyzete javult volna. Az egy főre jutó GDP 2011-es Világbank jelentés alapján 3100 dollár, a munkanélküliségi ráta 40% körül mozog, azonban ez ténylegesen jóval alacsonyabb, ha ebből kivesszük a „feketén” dolgozókat. Az infrastruktúra fejletlen, nem csoda tehát, hogy Koszovó, noha gazdagnak mondható altalajkincsekben, nem rendelkezik a szükséges eszközökkel ezek kitermelésére.
Koszovó, mint a szerb EU-integráció gátja?
Az albán – szerb viszony alakulásának fontos eleme volt a Hágai Bíróság tanácsadó véleménye, mely egyik fél számára sem hozta meg a várva-várt eredményeket: a szerbek azt várták, hogy Koszovó függetlenségének kikiáltása ellentétes lesz a nemzetközi joggal, míg az albánok a pozitív válasz után Koszovó státuszának mielőbbi nemzetközi elismerésére számítottak. A történtek fényében azonban be kell látnunk, hogy egyik fél reményei sem teljesültek. Hága pozitív választ adott, azonban a Koszovót elismerő államok száma nem növekedett rohamosan, az azóta eltelt időszakban 19 állam fogadta el az ország függetlenségét. Koszovó Szerbia által való elismerése csak az érem egyik oldala. Az érem másik oldalát főleg a Koszovó északi részén elő szerbek jelentik, akik az ország összlakosságának (1,73 millió) 7%-át teszik ki. Az itt élő szerbek, noha jogaikat alkotmányosan is szavatolják (a jelenlegi kormányban 3 szerb miniszter is van), nem ismerik el a jelenlegi határokat a két állam között. A helyzet a határátkelő helyeken kiéleződött, amikor 2011 októberében szerb tüntetők barikádokat emeltek a Brnjak-i határátkelőnél, ellehetetlenítve a pristinai kormány határőreinek a munkáját. A barikádokat a KFOR katonák segítségével tudták csak leszerelni, ahol a katonaság kénytelen volt könnygázt is bevetni. Egy hónappal később ennél komolyabb összecsapásokra került sor, miután a szerb tüntetők újabb barikádokat állítottak fel, tiltakozva az albán-szerb határátkelő ellen. Ezeknek az összecsapásoknak már 125 sebesültje volt (25 KFOR katona és 100 tüntető). Hiába tudott december 3-án a két fél megegyezni a közös határátkelő hely felállításáról, az EU szemében túl későinek bizonyult a megállapodás, és a december 9-én tartott EU-csúcson a tagállamok állam- és kormányfői márciusra halasztották Szerbia tagjelölti státuszának megadását. Ezzel az EU kvázi a Koszovóval való mielőbbi rendezést sürgeti, ugyanis a tét nem kevesebb, mint Szerbia jövőbeli EU-s tagsága.
A tulajdonképpeni gátat, mint a közelmúlt eseményei is jelzik, nem Koszovó, hanem az Észak Koszovóban élő szerbek jelentik, akik a február 14-15 között népszavazást írtak ki arra vonatkozólag, hogy elfogadják-e a koszovói intézmények fennhatóságát. A referendumot mind a belgrádi, mind pedig a pristinai kormány elutasította, ugyanis ez nem szolgálja a két ország viszonyának normalizálását. A koszovói szerbeknek pedig éppen ez a céljuk, felhívni magukra a figyelmet, és késleltetni Szerbia EU-integrációját, mely a tagjelöltségi státusz után több évet jelent.
A függetlenség kikiáltása után a román álláspont alig változott Koszovó kapcsán. A Parlament két házának ülésén nagy többséggel elutasították Koszovó elismerését, melyet csak az RMDSZ-es honatyák támogattak. Így államelnök, akárcsak a miniszterelnök közleményben jelezte, hogy Románia nem ismeri el Koszovót önálló államként. Mi több Traian Băsescu lemondta május végén a közép- és kelet-európai államfők csúcstalálkozóját, melyen Barack Obama amerikai elnök is részt vett, ugyanis a szervező lengyel fél Koszovó képviselőjét is meghívta. Băsescu jelezte, azért nem vesz részt a csúcstalálkozón, mert a szervezők egy el nem ismert entitás vezetőjét is meghívtak. Kérdésként merülhet fel, hogy miért azok az országok, pl. Spanyolország, Szlovákia stb. nem ismerik el Koszovót, ahol jelentős nemzeti kisebbség él. A válasz talán a nemzetállami logikában keresendő, ugyanis Koszovó elismerésével ezen országokban élő kisebbségek autonómiához, esetleg elszakadásához (gondoljunk csak Spanyolországra) való jogát is elismerné.
Összefoglalás és következtetések
- Nemzetközi államközösségeknek, de még az EU-nak sincs egységesen kialakult álláspontja Koszovóval kapcsolatosan. Ez részben a mai nemzetközi jog rendszeréből fakadó ellentmondásoknak is köszönhető, ugyanis hiába a nemzetközi szervezetek igyekezete, a mai nemzetközi jog nem rendelkezik olyan intézményekkel és jogi eljárással, amely a Koszovóéhoz hasonló elszakadási kérdéseket kezelné. A Biztonsági Tanács határozatai vagy a Hágai Nemzetközi Törvényszék tanácsadó véleménye sem tudta a kérdést hathatósan orvosolni, hiába várta a nemzetközi közösség tőlük a megoldást. Ebből kifolyólag az önrendelkezési mozgalmak (legyenek akár elszakadási kísérletek, akár autonomista törekvések) egyedi eseteknek tekinthetők, melyek jogosságát, legitim voltát a nemzetközi közösségek csak kivételes esetekben ismerik el. Így Koszovó után sem látunk tisztábban az önrendelkezés kérdése kapcsán.
- A történtek fényében Szerbiának időben be kell látnia, hogy a két ország viszonyának a rendezése nagyban függhet Koszovó függetlenségének elismerésétől. Mindamellett pozitívumként értékelhető, hogy mindkét fél nyitott a tárgyalásokra, melynek lefolyásában az EU komoly szerepeket játszhat.
- Koszovó helyzete a függetlenség után sem igazán stabilizálódott. Az országra rányomja bélyegét az államépítés nehézsége: politikai válság, mely instabilitást generál, stagnáló gazdaság, ráadásul a legújabb népszámlálási adatok az ország lakosságának csökkenéséről tanúskodnak.
- Nem feltétlenül Koszovó, hanem az Észak-Koszovóban élő szerbek lehetnek Szerbia EU-s integrációjának akadályai. Hiába, hogy jelentős részük szavazott az utóbbi parlamenti választásokon, és a kormányban is képviselve vannak, a februárban megszervezett népszavazás is jelzi, nem ismerik el a pristinai kormány fennhatóságát, mi több „büntetni” akarják Szerbiát, amiért magára hagyta a tartományt.
- Koszovó függetlensége és az erdélyi magyarság autonómia törekvései között nem húzható semmiféle párhuzam. Mindazonáltal fontos tanulság lehet az erdélyi magyarokra nézve az albánok együttműködése és éveken át tartó egységes fellépése, amellyel a különböző nemzetközi fórumokon megjelentek.