Deprecated: mysql_connect(): The mysql extension is deprecated and will be removed in the future: use mysqli or PDO instead in /var/www/varmegye/mensura/classes/common/adodb/drivers/adodb-mysql.inc.php on line 364

Deprecated: preg_replace(): The /e modifier is deprecated, use preg_replace_callback instead in /var/www/varmegye/mensura/classes/common/smarty/Smarty_Compiler.class.php on line 270
Az orosz választások - Mensura Transylvanica

Az orosz választások

Patyomkin-demokrácia az egység birodalmában

 December 4-én parlamenti választásokat tartottak az Orosz Föderációban, amelynek során Medvegyev államelnök és – a jelenleg kormányfőként regnáló – Vlagyimir Putyin pártja, az Egységes Oroszország (JeR) elvesztette 2/3-os alkotmányozó alsóházi többségét. Borúra derű, hogy így is a szavaztok majd felét (49,32%) begyűjtötték, mandátumarányukat tekintve pedig az Állami Dumában (a szövetségi parlament alsóházában) az államfő-miniszterelnök tandem továbbra is megőrizte abszolút többségét. Az elnöki adminisztráció diktálta hatalmi képletben meglehetősen súlytalan alsóház újraalakulásának körülményeit inkább a jövőre esedékes államfőválasztás tükrében érdemes szemlélni: Putyin az újraszabott alkotmány keretei között harmadik elnöki mandátumára készül. A választás mikéntje bepillantást enged a putyini „kormányozható demokrácia” miliőjébe, ezért elemzésünk során előbb áttekintjük részletesen az eredményeket, majd elhelyezve az értelmezés kontextusába – a politikai rendszer és napirend kereteibe – prognózisokba bocsátkozunk. 

A választás eredményei

 A választás arányos, kötött és zárt pártlistás rendszerben történt, a megmérettetésen csak országos listát felállítani képes politikai erők vehettek részt, választási koalíciók nem indulhattak. Újdonságként hatott az egyéni választói körzetek felszámolása: ez első látásra arányosabbá tette a mandátumelosztást, valójában inkább megnehezítette a kisebb pártok helyzetét (a független jelölteket az országos lista követelménye eleve kizárta). A részvétel meglehetősen magas volt, pár tizedessel 60% fölötti; összesen 65 millióan szavaztak – ez enyhe, a legutóbbi választáshoz képest három és fél százalékos csökkenést jelent.
A 2011-es alsóházi választásokon mind a négy eddigi parlamenti párt újrázott az orosz törvényhozásba: győztesként az Egységes Oroszország végzett a szavazatok 49,32%-val (32.529.450 érvényes vokssal), második az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) lett 19,15%-kal (12.606.882 voks), dobogós továbbá 13,23%-kal az Igazságos Oroszország (SR) nevű szervezet, és végül negyediknek a nacionalista Liberális-Demokrata Párt (LDPR) jutott parlamenti mandátumokhoz 11,68%-kal (7.670.478 szavazattal). A fentieken kívül még három szervezetnek sikerült megfelelnie a választásokon való részvétel kritériumainak, ám mindannyian fennakadtak a 7%-os parlamenti küszöbön, kimaradva a közhatalomból (Oroszország Patriótái, Jobb Ügy és Jabloko). Legnagyobb parlamenten kívüli párttá a valaha jobb napokat is látott Jabloko (Yabloko) vált 3,42%-os részesedéssel, a többi szervezetnek az 1%-ot sem sikerült elérnie.

 

Párt

Szavazatok (2011)

Szavazatok aránya (2011)

Mandátumok száma (2011)

Mandátum-arány (2011)

Szavazat-változás 2007-hez viszonyítva

Mandátum-arány 2007-hez viszonyítva

Egységes Oroszország

32,529,450

49,32%

238

52,88%

-14,98%

-77

Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja

12,606,882

19,15%

92

20,46%

+7,62%

+35

Igazságos Oroszország

8,695,478

13,23%

64

14,21%

+5,50%

+26

Liberális-Demokrata Párt

7,670,570

11,68%

56

12,42%

+3,53%

+16

Jabloko

2,252,403

3,42%

0

0%

+1,84%

0

Az idei eredmények a 2007-es parlamenti választások tükrében.

Az adatokat térképre vetítve vegyes képet kapunk. A JeR legjobb eredményeit az elmaradott kaukázusi körzetek hozták (Csecsenföldön például 99,48%-ot szerzett!), de hasonlóan átlagon felül szerepelt a gazdag nyugat-szibériai területeken és néhány Moszkvától délre eső régióban is. Rosszul szerepeltek (40% alatt) viszont Távol-Keleten, Közép-Szibériában, a Volga-Urál vidékén, az északnyugati térségben és általában a nagyvárosokban. A kommunisták a vidékies nagyvárosokban (amelyek leszakadni látszanak a moszkvaihoz, szentpétervárihoz stb. hasonló gazdasági fejlődési pályáról) arattak jelentős győzelmeket, emellett sikerként könyvelhetik el, hogy a kormánypárt mellett gyakorlatilag az egyetlen létező politikai alternatívát jelentik a Kaukázusban. A liberális-demokratáknak nevezett orosz nacionalisták hagyományosan jobban szerepelnek a távol-keleti és a szibériai területeken (20% körül). Az Igazságos Oroszország (SR) a föderáció északnyugati régióiban szerepelt jobban (20% fölött), sőt az ottani nagyvárosokban több győzelmet is aratott (Szentpéterváron, Észak Velencéjében 24%-kot, Novgorodban pedig 28%-kot értek el). Regionális pártként jellemezhető még a törvényhozáson kívül rekedt, a Kreml irányába kritikus hangnemű Jabloko is, választóbázisa, akárcsak az SR esetében, többnyire az északnyugati terület nagyvárosaiban található (Szentpéterváron, Moszkvában, de a külföldi szavazókörzetekben is meghaladták a 7%-kos küszöböt). 
A négy évvel ezelőtti és az aktuális voksolást összevetve megállapítható, hogy a győztesként kikerülő kormánypárt (JeR) egyben a választások legnagyobb vesztese is: a parlamenti ciklus alatt 15%-kot, azaz 12 millió szavazatott veszített, mandátumainak száma a 450 fős Dumában 315-ről 238-ra csökkent. A pártok között a mandátumarány a következőképpen oszlik meg: JeR 52,88%, KPRF 20,46%, SR 14,21%, LDPR 12,45%. A kormányzati rutinban megkopott JeR kárára az általános protesthangulatot kihasználva mindenik ellenzéki párt növekedést könyvelhetett el. Legnagyobb nyertesként az Igazságos Oroszország pártját neveznénk meg, hiszen a pártrendszer relatíve fiatal szereplőjeként korábbi teljesítményét jelentősen felülmúlva, majd megduplázta támogatóinak táborát.

A putyini egység ára

Az Orosz Föderáció kormányformája az alkotmány alapján fél-elnöki, a gyakorlatban azonban inkább erős, tekintélyelvű elnöki rezsimként viselkedik. Ennek oka, hogy a demokratikus intézményi berendezkedést a fékek és ellensúlyok aszimmetriája jellemzi a végrehajtói hatalom csúcsát jelentő államfővel és a prezidenciális adminisztrációval szemben. A hatalmi ágak nincsenek szétválasztva, a centralizált elnöki kormányzatot nem korlátozza sem a bírói hatalom, sem pedig a törvényhozás. A közvetlenül választott, széles legitimációval bíró elnök jelöli ki az ügyészeket, a legfelsőbb bírákat és az alkotmánybírókat, de a kormányt is. Feloszlathatja a parlamentet, népszavazást írhat ki és törvénytervezetet is benyújthat. Sőt, a törvényhozást megkerülve rendeleteket hozhat, amit gyakran meg is tesz (ez a jogkör egyedül a büdzsére nem vonatkozik). A parlament csak 2/3-os többséggel függeszthetné fel az elnököt, de a politikai szándékon túl ehhez az alkotmánybíróság és egy különbíróság jóváhagyása is szükséges. A kormány üléseit az államfő elnököli, a miniszterelnök csak közvetlen befolyással bír tárcái fölött, hiszen a minisztériumi rendeleteket az államfőnek is jóvá kell hagynia (emellett az elnöki hivatal szerkezetében és feladataiban a minisztériumokkal párhuzamosan működik). Bár föderatív szerkezetű az állam, az önkormányzatok sem képeznek ellensúlyt: a föderáció alanyainak élére a közigazgatási reform óta az elnök nevezi ki a kormányzót, bizalmát pedig bármikor megvonhatja. És már csak hab a tortán a föderáció alanyainak költségvetését érintő centralizált redisztribúciós eljárás. 
Az elnöki hatalommal szemben a Duma valójában csak jóváhagyó, legitimáló funkcióval bír. Az orosz törvényhozás súlytalanságából pedig egyenesen következik az orosz pártrendszer állapota, éspedig a szervezetek alacsony társadalmi beágyazottsága, alacsony bizalmi indexe és népszerűsége. (Nevezhetjük ezt az orosz demokrácia Akhilleusz-sarkának). Az oligarchák elleni harccal párhuzamosan, az eltelt 18 év alatt a pártok száma rohamosan csökkent (2006 óta a 35 bejegyzett szervezetből csupán 7 maradt), másképp szólva a pártrendszer stabilizálódott. Letisztulását mégsem a demokratikus versenynek köszönheti, hanem a Kreml – a rezsim szinonimája – belpolitikára és a politikai napirendre kifejtett hatásának. Az 1993-ban elfogadott alkotmány szabta keretek között, az éppen csak formálódó és polarizálódó orosz politikai tér proto-pártjai az elnöki irányítás alatt levő állami bürokrácia gravitációs kényszerpályájára kerültek. Az addig meglehetősen színes, az ideológiai paletta teljes spektrumát és az orosz társadalom hagyományos törésvonalait lefedő pártrendszer átalakult: a kisebb pártok fokozatosan kiszorultak a központi, de a helyi közhatalomból is. Putyin elnöksége alatt a megemelt parlamenti küszöb, a választáson való részvétel önkényes megtagadása, a választási koalíciók tiltása, a finanszírozási nehézségek, az állami tulajdonú média és a választási csalások együttes hatása egyneműsítette és karcsúsította a politikai képviseletet. 
Megjelent azonban egy új szervezeti forma is, a jelcini értelemben vett „hatalmi párt”, amely az elnök irányította Kreml társadalompolitikai és gazdasági céljait hivatott képviselni az állami adminisztráció erőforrásaira és eszközeire támaszkodva. Az elnök pártja a Kreml birodalmi egységideológiájának a demokratikus környezethez adaptálódott formája, ami egyetlen monolit szervezetként átfogja és áthatja, de egyben stabilizálja is a föderáció teljes intézményi struktúráját. (Ezért tűnnek jogosnak az Oroszországot autoriter rezsimként bemutató elemzések). Ez a fajta domináns politikai „centrum” megjelenésével átstrukturálta az orosz pártrendszert is: vesztett jelentőségéből a társadalom különböző ideológiai és egyéb törésvonalának mintázata, felértékelődött viszont a Kreml iránti lojalitás kérdése. (A folytonosságot biztosító prezidenciális hatalom mellett, a pártpolitikai váltógazdaság halvány reménye nélkül nem nehéz belátni, hogy az ellenzék a politikai javak újraosztásáért folyó mérkőzésben mekkora hátránnyal indul a versenytársként is viselkedő bíróval szemben). 
Újabb szervezet bejegyzése és a választáson való indítása mára lehetetlen a Kreml támogatása nélkül. A regisztrációhoz szükséges jóváhagyás mellett az állami tulajdonú média hírzárlata hatékony korlátokat állít az alulról jövő kezdeményezéseknek. Az elnökkel szembeni kritikus hangvételű és szemléletű pártokat a választások során ellehetetlenítik, az együttműködésre hajlandókat pedig megtűréssel jutalmazzák. Az orosz pártrendszer tehát a fékek nélküli elnöki rezsim torzító hatásának eredménye.

Konszolidáció után reform az irányítható demokráciában

 A választások után a kormánypárt és a kormányzó erők újabb győzelméről beszélhetünk (ez a második legjobb eredménye a JeR-nek és az egyéni választói körzetek felszámolása nélkül megtartotta volna a 2/3-ot). Szavazóbázisának lemorzsolódása már a gazdasági válság kirobbanása óta érezhető volt, mégis, a GDP 2009-ben bekövetkezet majd 8%-kos csökkenését, a belső fogyasztás és a bérek zuhanását a Kreml az európai politikai földrengésekhez képest meglehetősen olcsón megúszta. (Igaz, nyugati szomszédjaihoz képest gyorsabban vissza is állt a növekedési pályára, de a hitelválság kellemetlenül felmutatta az orosz, államilag vezényelt gazdaság gyenge pontjait). A népszerűség elviselhető csökkenése a politikai rendszer stabilitásán túl (jól jelzi ezt, hogy új, a status quo-t megbontó politikai szereplő nem került a hatalmi képletbe, és a részvétel sem csökkent jelentősen) az orosz társadalom szociológiai jellemzőivel és az ehhez illeszkedő politikai hagyománnyal és kultúrával magyarázható. Csak ízelítőül: a lakosság majd 70%-a a létminimum körül tengeti életét, és a Szovjetunió összeomlása óta életszínvonalának javulását a birodalom újjászületésétől reméli. Az eredményekből kiolvasható tehát a közvélemény bizalmának gyengülése Moszkvával szemben.
Pártja kényelmes többsége és a koalíciós kényszer hiánya ellenére a hivatalban levő Medvegyev államfő az ellenzéki frakciók számára egy nagykoalíciós együttműködés lehetőségét vázolta fel. A közelgő elnökválasztással ez könnyen meg is magyarázható: a parlamenti konszenzus kialakításával a kibontakozó politikai küzdelemmel járó súrlódásokat igyekszenek tompítani. Putyin a már kitöltött két mandátuma után újabb, immár 6 éves mandátumra pályázik (és ezután elvileg lehetősége van még egyre), Medvegyev pedig újra beállna a kormánykerék mögé. A visszatérés alkotmányos feltételeit az éppen elszállt 2/3 birtokában már megteremtették, az elnökjelölt népszerűségét pedig töretlenül 60% fölött mérik. A politikai életet töretlenül uraló hatalmi párt hátországát maguk mögött tudva, úgy tűnik, szándékukat semmi nem tudja megakadályozni.
Miközben az ország gazdasági problémáira továbbra sincs megoldás, a nyersanyagexporttól függő tőke- és technológiaszegény orosz növekedés egyoldalúságára egyelőre csak Medvegyev elnök reformpárti és modernizáló diskurzusában létezik alternatíva. A felvázolt tervek a bürokrácia csökkentéséről, a gazdaság diverzifikációról, piaci liberalizációról és a külföldi tőkeimportról valódi politikai akarat híján üres jelszavak maradtak. Ennek egyenes következménye, hogy a pozitív változás helyett inkább stagnálás jellemzi az orosz állapotokat – és ezt a választók is érzik. Érthető azonban a vonakodás is: a rezsim politikai stabilitása kőkemény gazdasági érdekekre épült, ezek megbolygatása komoly kihívást és magas politikai árat jelentene a hatalom birtokosainak. A reformok szükségességét azonban a Kremlben is elismerik és valószínűbb, hogy mindezzel inkább bevárják Putyin visszatérését. Az ő népszerűsége, vasakarata és a hat évre kinyújtott elnöki mandátum biztosította hatalmi pozíció elegendő garanciája lehetne az egész társadalmat megbolygató gazdasági szerkezetváltásnak is. (A „változásnak” vannak jelei, gondoljunk csak arra, hogy idén az ország belépett a WTO szervezetébe, az állami adminisztrációban pedig elbocsájtásokat jelentettek be). Putyin már bizonyított, hatalomra kerülése óta sikeresen átalakította az orosz politikai és intézményi rendszert: az erős központosításnak köszönhetően nem fenyegeti szétesés a föderációt, a birodalmi státushoz nélkülözhetetlen gazdasági erőforrásokat pedig visszacsatornázta a rendszerbe.

Összegzés

A hatalmi párt újabb győzelme ellenére a felhalmozott gazdasági és társadalmi tőkével Putyinék a szovjet vezetés korábbi dilemmája előtt állnak: az ország leszakadásának elejét vevő gazdaság reformok nem lehetségesek politikai változások nélkül. Reform nélkül pedig a bukás biztosnak tűnik, az Egységes Oroszország hatalma bebetonozásával legfeljebb időt nyer. Csakhogy, elődeikhez képest, minden jel arra utal, hogy tanultak a történelem hibáiból: a demokratikus intézmények ellenőrzésével (természetesen, az erőszaktól sem riadva vissza) roppant befolyással és rugalmassággal rendelkeznek az orosz átmenet társadalmi folyamatai fölött. (Ennek tudatában – például – már visszaállítanák a regionális kormányzók közvetlen megválasztását, és valamelyest könnyítenének a pártbejegyzésen is).
Velük szemben az ellenzék nem tud életképes alternatívát felmutatni: ereje szétaprózódott, a felvázolt rendszertani sajátosságokon túl komoly ideológiai, szociológiai és más természetű törésvonalak gyengítik a közös fellépés esélyeit. Még csak közös elnökjelöltet sem tudnak kiállítani, aki valós eséllyel indulhatna Putyinnal szemben. A nagyvárosok vékony, nyugati mintára polgáriasodott rétegei által szervezett, békés (és megtűrt) megmozdulások legfeljebb azt jelzik, a civil társadalom egyelőre a központ által depolitizált rendszeren kívül, az utcán rekedt. 

 

 

 

 

 

 

 

 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.