Deprecated: mysql_connect(): The mysql extension is deprecated and will be removed in the future: use mysqli or PDO instead in /var/www/varmegye/mensura/classes/common/adodb/drivers/adodb-mysql.inc.php on line 364

Deprecated: preg_replace(): The /e modifier is deprecated, use preg_replace_callback instead in /var/www/varmegye/mensura/classes/common/smarty/Smarty_Compiler.class.php on line 270
Állampolgárság és autonómia - Mensura Transylvanica

Állampolgárság és autonómia


A kisebbségi autonómia és az állampolgárság viszonyára nézve ismert az alapvető, normatív módon megfogalmazott álláspont. Eszerint az autonómia-törekvések csak akkor lehetnek sikeresek, ha a kisebbségek az őket magukba foglaló államon belül, annak szilárd állampolgári közösségére alapozva próbálnak kisebbségi jogbővítést elérni. Lefordítva mindezt az erdélyi magyarok helyzetére – ahogy ezt többen is megtették – autonómiája csak akkor lesz erdélyi magyarságnak Románián belül, ha ezt román állampolgárokként – és csakis azokként – vívják ki.
 
Az alábbiakban ezt az erőteljesen normatív álláspontot szeretném néhány vonatkozásában átírni, anélkül, hogy a kijelentést a maga teljes általánosságában cáfolnám. Úgy vélem, a fentebbi tétel ilyen normatív általánosságban csakis az állampolgárság 19. századi fogalma alapján fogalmazható meg, amely az állampolgári lojalitás, területi fennhatóság és identitás közötti szoros egységét jelöli.
 
A tételben rejlő kérdésre viszont van 21. századi válasz is, amelynek a kiindulópontja az, hogy a lojalitás, identitás és területi fennhatóság (hovatartozás) közötti szoros egység megszűnt. A politikaelméletben új fogalmak – transznacionális állampolgárság, „elmosódott” (fuzzy) állampolgárság, „részvényes” (stakeholder) állampolgárság stb. – jelzik e folyamatot, amely jócskán átalakította az állampolgárság 19. századi intézményét, és amelynek egyik, legismertebb eredménye az uniós állampolgárság. A folyamat során létrejött kettős állampolgárságok azonban nem egyszerűen kettős joghatóságot, szimmetrikusan megosztott szuverenitást jelentenek az egyén fölött, és semmiképp sem kettős identitást, amely zavaró, érthetetlen és konfliktust generáló a klasszikus republikanizmus hívei és hívői számára.

Míg a monolit állampolgárság 19. századi fogalma az identitás és a lojalitás kérdésköreit asszociálta, ma e fogalom inkább a különböző hálózatokba és migrációs terekbe való belépés szinonimája. Ugyanakkor ezek egymás mellett élő funkciók is. A kedvezményes magyar honosítás folyamatában – például – jól láthatóak és elkülöníthetőek voltak azok a csoportok, amelyek az „identitás” elismerését várták a magyar állampolgárságtól, azoktól, amelyeket „mozgásterük” bővítése motivált. (Az állampolgárság 21. századi funkcióbővülése itt nyilván a magyar történelmi adottságokra szabottan jelenik meg.)
  
Érdemes ezt az átalakulást összevetni azzal, amelyik a politikai közösségképzés új térbeli dimenzióit nyitotta meg. Ebben a „lokális” kapott új, politikai értelmet: a politikai közösségképzésnek azt a térbeli mértékét jelzi, amely az együttélés tényleges, átlátható-átélhető kereteit jelöli ki. Ezzel kapcsolatosan hasznosnak találnám a rezidencialitás fogalmának bevezetését annak megjelölésére, hogy a globalizációval párhuzamosan erőteljes törekvés érzékelhető a politikai jogok gyakorlásának helyi feltételekhez való kapcsolására.
  
Az Európai Unióban ma már a helyben lakás és nem a klasszikus állampolgárság az elsődleges feltétele az önkormányzati választásokon való részvételnek. A nemzeti parlamentek megválasztása ugyan állampolgársági alapon történik, de ehhez a választói névjegyzéket a valamilyen választókerületi „helyben lakás” strukturálja, és azok az állampolgárok, akik nem rendelkeznek országuk területén állandó lakhellyel, speciális eljárások keretében „lokalizálják” magukat a választásokon való részvételük érdekében. A rezidencialitás hierarchizálja a többes állampolgárságot is: az az állampolgárság számít elsődlegesnek, amelyet az állandó lakhely tesz effektívvé. Ezt már nemzetközi bíróságok precedens értékű ítéletei is mutatják. A „rezidencialitás” az alkotmányjogban is teret nyert: több állam is különbséget tesz az állampolgárság tekintetében azon polgárai, akik születéssel szerezték meg azt, és azok közt, akik ezt „elnyerték” – az előbbiektől általában nem lehet megvonni az állampolgárságot.
  
E folyamatot szem előtt tartva, az erdélyi magyarok magyar állampolgársága másodlagos mindaddig, míg rezidencialitásuk Erdélyhez, Romániához köti őket. Viszont tény, hogy a magyar állampolgárság olyan hálózati-részvételi lehetőségek felé nyit, amelyek élesen kinagyítanak néhány, eddig rejtve maradt dilemmát.
   
Rainer Bauböck egy 2007-es tanulmányában megvizsgálván a külhoni szavazást az egyes külhoni (történelmi) kisebbségek területi államukkal szembeni stratégiái felől, három lehetséges stratégiát különböztetett meg. Az anyaország politikai közösségébe való, valamilyen formában vagy mértékben való bekapcsolódás annak is függvénye, hogy a külhoni csoport/közösség tagjai milyen stratégiát látnak a maguk számára hasznosnak. Alapvetően három stratégia különböztethető meg: 1) Lehet, hogy az idegen nemzetállam fennhatósága alá került kisebbség tagjai, tehernek vagy másodlagos jegynek tekintik sajátosságaikat, „eltérő mivoltukat”, és ezért az illető ország szélesebb állampolgári közösségéhez való alkalmazkodást (majd asszimilációt) választják; 2) Meghatározhatják magukat olyan „diaszpóraként”, amelynek „hazáját” az anyaország képviseli; 3) És végül: külön politikai közösségként határozhatják meg magukat az illető területi államon belül, és ezért autonómiára törekszenek. Amennyiben a nemzeti kisebbségnek a harmadik utat választva sikerült autonóm politikai közösségi státusra szert tennie, a kettős állampolgárság megszerzése nem lehet követendő és hasznos cél, mert az autonóm státust, a területi állam politikai közösségébe való kollektív beágyazódást gyengíti.
 
A román állam és az erdélyi magyarság viszonyában azonban több sajátosság, sőt paradoxon fogalmazza át a fentebbi sémákat.
 
Az, hogy mindezidáig fel sem merült a román politikai elit részéről az autonómiával kapcsolatos vitákban, hogy ezt az igényt az erdélyi magyarok egyre tömegesebbé váló magyar állampolgársága miatt el lehet utasítani, máris a román-magyar viszony egyik sajátosságára utal. Az elemzők alighanem arra hajlanak, hogy az ok a román állam hasonló kettősállampolgárság-politikájában rejlik – ugyanis a román állam nem kifogásolhatja azt, amit maga is követ. Az autonómiaellenes attitűd figyelmesebb vizsgálatából viszont az derül ki, hogy a román elit már eleve potenciális vagy „rejtőzködő” magyar állampolgárokként tekint a román állampolgárságú erdélyi magyarokra, akiknek az autonóm politikai közösségként való elismerése tehát nem Románia politikai közösségét erősíti (a román állampolgárság multinacionálissá alakításával), hanem gyengíti magát a román államot.
  
Innen máris a közismert történelmi magyarázatok területére léphetünk: mindez abból ered, hogy a román nemzet-, majd államépítés történetileg a magyar nemzetépítés ellenében bontakozott ki, s hogy a nemzetépítésben szükséges ellenségképet mindig a magyarok szolgáltatták. Olyan „mi”-„ők” szembenállásról van szó, amelyet a nacionalizmuselméletek több neves szerzője is a minden nemzet létezésmódjában jelen levő konstitutív „kontrasztnak” tekint. A román-magyar viszony sajátossága viszont az, hogy e kontrasztivitás maga is „modernizálódott”, folyamatosan megújult, azaz: a szembenállást a román elit mindig újra tudta definiálni.
  
Az újradefiniálás sikerét jól jelzi az RMDSZ-nek a román „politikai rendszerben”, azaz a kisebbségpolitikai rezsimben kijelölt/megszerzett helye, szerepe, valamint azon történelmi kudarca, amelyet a fentebbi harmadik (autonóm politikai közösségi) stratégia követésében el kellett könyvelnie.
 
Az RMDSZ elfogadtatta a román politikai elittel – főleg az európai integrációs folyamat nyomása alatt (ameddig az létezett) –, hogy lehetséges a román nemzetállam olyan „multikulturális” kibővítése, amely integrálja a Romániában élő magyarokat, anélkül, hogy átalakítaná a román állampolgárság hagyományos fogalmát. Ennek az elfogadtatásnak az ára: a román nemzetépítésben funkcionálisan fennmaradó magyar ellenségkép folyamatos és domesztikált megújítása.
 
A kisebbségi jogok bővítése a 90-es évek közepétől mindig pillanatnyi politikai tranzakciók eredménye volt. A tranzakcionális logikából következően a román nemzetállam átépítésének sohasem volt világos politikai iránya, és ez konzerválta azokat a kiaknázható gyanakvásokat, amelyek szerint az erdélyi magyarok törekvései a „rejtett” (potenciális) magyar állampolgárok román állam elleni – át nem látható és mindenképpen ellenséges – lépései. Az RMDSZ kooptálásával a kormányzat különböző szintjein etnikai ügyintézők jelentek meg, akik minden törekvést a napi politikai alkuk szintjén instrumentalizáltak. Így viszont felkínálták a lehetőséget a román politikai szereplőknek, hogy a történelmi román-magyar ellentétet a román pártpolitikai viták mindennapi nyelvezetébe illesszék, és érdekeiknek megfelelően aknázzák ki a közvéleményben létező gyanakvásokat.
  
Közjogi hatalommegosztás (autonómia) hiányában, a román állampolgárság hagyományos etnikai meghatározottsága mellett az erdélyi magyar elit „párhuzamos társadalom”-felfogása (mely történelmi előképekre és Trianon utáni közösségi reflexekre épül), több szempontból is megerősítést kap a diaszpóra-stratégiától. Az erdélyi magyarok etnikai térszerkezettől függetlenül feltételezett egysége, az intézményépítés leszorítása a civiltársadalmi szférába – mind-mind olyan elemek, amelyek a diaszpóralét képzeteit erősítik.
  
Ugyanakkor a Fidesz „nemzetegyesítési terve”, amelynek kétségtelenül magyar belpolitikai motivációi is vannak, a kettős állampolgársággal és a határon túliak szavazati jogával szintén a diaszpóra-stratégiát erősítette fel. A „közjogi egyesítés” ugyanis egyben hazakínálat is – még akkor is, ha nem jár az áttelepülés perspektívájával. E hazának az elfogadása pedig a diaszpóra-lét öndefinícióit erősíti.
Következésképpen: egyfajta konvergencia mindenképpen létezik az RMDSZ és a Fidesz törekvései között.
  
Mindeközben az is látható, hogy a Bauböck-féle stratégiahármas megosztja az erdélyi magyarságot, és ennek társadalmi-etnikai térszerkezeti okai az elsődlegesek. A határon túli magyarság Trianon után „kényszerközösségekké” kovácsolódott (Bárdi Nándor) azokban a politikai nemzetállami keretekben, amelyeket az állampolgárság 19. századi felfogása dominált. Ezek a kényszerközösségek azonban ma, a globális terek, a többes állampolgárság és a sok egyéb belső társadalmi körülmény hatására felbomlóban vannak.
  
Ennek egyik következménye lett, hogy az említett diaszpóra-stratégia és autonóm politikai közösségi stratégia ma már egyértelműen megosztja az erdélyi magyarság korábbi politikai egységét. Korábban a két stratégiának megfelelő program tulajdonképpen ötvöződött az RMDSZ programjában, mégpedig olyan súlyos belső feszültségek árán, amelyet az RMDSZ ellenzéke – elsősorban az EMNP – programpártként (az autonómia „igaz képviselőjeként”) próbált utóbb kiaknázni.
  
Nos, ez a politikailag is artikulált stratégiai kettősség tartja fenn a két törekvés – az autonómiaprogram és a kettős állampolgárság igénylésének – egyidejű legitimitását.
  
Nem egyedülálló eset ez.
  
Még ott is, ahol a területi autonómia stabil megoldásként látszólag sikerrel alapozta meg a közös állampolgári közösség eszméjének legitimitását (Dél-Tirolban például), felmerülhet és politikai programmá válhat a kettős állampolgárság gondolata.
  
Valószínűleg ilyen tapasztalatok alapján állítja Roberta Medda-Windischer, hogy általános érvénnyel nem válaszolható meg – egyrészről – az a kérdés, hogy a kettős állampolgárság vagy a területi autonómia szolgálja-e jobban a kisebbség érdekeit, másrészről pedig az sem, hogy a kettős állampolgárság akadálya-e az autonómiának.
 
Az uniós integrációval Románia és Magyarország olyan közös térségbe került, amely egyszerre transznacionális és posztnacionális jellegűvé teszi az állampolgárság intézményét, miközben a versengő nemzetépítések is fennmaradnak, de új eszközöket keresnek. Ez egyrészről a jogokkal való élés „rezidenciális” oldalát helyezi az előtérbe (ami a mozgalmak lérehozása és fenntartása szempontjából jelentős), másrészt irrelevánssá teszi azt a kérdést, hogy a kettős állampolgárság Erdély „kiürítésének” magyar állami eszköze-e. Természetesen, ha az Európai Unió, mint egy közös nagy térség történelmi terve megbukik, és az államok visszatérnek a korábbi nemzetállami keretekhez, akkor a kettős állampolgárság a hazaválasztás drámai keretévé lép elő. Úgy, ahogy azt a történelmi tapasztalatok alapján el tudjuk képzelni.

 


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.