Az Erdélyt 1919–20-ban a francia nemzetállami koncepció szerint magához csatoló Bukarest eljárása – nevezetesen az egyesülés gyulafehérvári feltételeinek figyelmen kívül hagyása – is egy viszonylag friss történelmi döntés eredménye. Ez lényegében Cuza uralkodásához, bonapartizmusához kapcsolódik. Cuza alatt egyesült a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva, azonban az ezt lehetővé tevő Párizsi Egyezmény (1858) olyan politikai elképzelést foglalt magában, amely egy eljövendő román föderáció terve is lehetett volna. Az egyezmény mind a fejedelemségek saját intézményeire, mind pedig a „föderális” intézmények megszervezésére vonatkozó iránymutató rendelkezéseket tartalmazott. Ezek értelmében a közhatalom feje csúcsán mindkét fejedelemségben egy-egy „hospodár” állt. Mellettük egy választott testület gyakorolta a törvényhozói hatalmat. De működött két, föderatív elemnek tekinthető, közös intézmény is: Focşani székhellyel a Központi Állandó Bizottság, amelynek a két fejedelemség számára közös törvényeket kellett volna előkészítenie; valamint a Legfelsőbb Semmítő és Ítélőszék, a két országrész közös legfelsőbb bírósága. Az előbbi alakulhatott volna át egyfajta „szövetségi tanáccsá”, azonban a törvényhozás és a közigazgatás Cuza-féle egyesítése (1862) nyomán az egyesített román parlament szenátusa lépett ennek helyébe. Az „átmeneti” román föderáció tehát csak három évig tartott. Cuza 1864-es, egész rövid életű alkotmánya már a francia állammodell győzelmét jelentette, és az 1866-os alkotmány lényegében ezt vitte tovább.
1919 és 1923 között, immár Nagy-Romániában, újabb átmeneti – alkotmányelőkészítő – időszak következett: ismét adott volt a lehetőség arra, hogy a román alkotmányfejlődés föderatív irányt vegyen. A bukovinai George Grigorovici az osztrák szociáldemokrata hagyományokra alapozva Nagy-Románia tartományainak szövetségi államá történő egyesítését javasolta. Továbbá a parasztpárti Constantin Stere 1922-ben olyan alkotmánytervezetet nyújtott be, amely a közigazgatás decentralizációját a tartományok („provinciák”) közbülső szintjének a létrehozásával kívánta megvalósítani. A tartományok, amelyeket Stere történelmi alapon javasolt: Munténia, Moldva, Erdély, Besszarábia, Bukovina és Dobrudzsa – élükön közvetlenül választott testületekkel.
Az 1923-as alkotmány ezeket a föderatív lehetőségeket iktatta ki, és döntött a centralizált nemzetállam mellett. Mindazonáltal néhány föderatív újjászervezési terv még ezután is napvilágot látott. A legismertebb Romul Boilă 1931-es javaslata. Ő három tartományból álló alkotmányos királyságot javasolt: a tartományok – Munténia, Moldva és Erdély – élén tartományi parlamentek (diéták) és tartományi kormányok álltak volna. Azonban az újabb európai háború és a határrendezés fenyegető kontextusa nem tette lehetővé, hogy Bukarest centralizmusának felszámolása ténylegesen is a belpolitika napirendjére kerüljön.
Bakk Miklós
A szerző politológus, kolozsvári egyetemi oktató