Romániában az elmúlt napoknak egyik forró témája volt a közalkalmazottak bérének emelése. Az érdekeltek jelentős része (de nemcsak), nagy figyelemmel követték az eseményeket, és várták a választ arra a kérdésre, hogy mennyivel emelkednek a bérek. A kérdés tehát már nem az volt, hogy emelkedhetnek-e, hanem hogy mennyivel. Ennek az oka abban rejlik, hogy miután 2010. július elsejétől egynegyedével csökkentek a nominális bérek, azonnal ígéret született arra nézve, hogy ezek a jövőben újra emelkedni fognak, és elérik a 2010. júniusi szintet. Ebben az elemzésben azt vizsgáljuk, hogy szükséges volt-e a 2010-es bércsökkentés, illetve az azóta megvalósult és az idénre kilátásba helyezett béremelések milyen mértékben fenntarthatóak.
Eufória és illúziókeltés
A kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején a romániai gazdaságpolitika olyan intézkedéseket foganatosított, amelyek kilátásba helyezték a gazdaság felzárkózásának lehetőségét és az Európai Unióhoz való csatlakozást. Ennek hatására Románia nemzetközi megítélése javult, a külföldi vállalatok beruházási hajlandósága nőtt. A külföldi tőke beáramlásának hatására növekedett a termelékenység, ami lehetőséget teremtett a reálbérek fenntartható növelésére. Ebben az időszakban a javuló gazdasági tevékenység eredményeként nőttek az államháztartás bevételei, ami lehetővé tette, hogy az eredményekből ne csak a magánszférában foglalkoztatottak részesüljenek, hanem az állami szféra alkalmazottai, a nyugdíjasok és más személyek is, akik társadalombiztosítási juttatásokban részesülnek. 2000 és 2006 között a reálbérek megduplázódtak, a nyugdíjak pedig közel azonos mértékben emelkedtek.
Az imént vázolt egyensúlyi (tehát fenntartható) növekedési pályáról való letérés első jelei 2006 során kezdtek megmutatkozni, majd 2007-től váltak egyértelművé. 2007 júliusában a kormányzat javaslatára olyan törvényt fogadott el a parlament (a 250-es törvényt), amely a nyugdíjak jelentős emelését eredményezte. A törvény gyakorlatba ültetésének hatására 2007 és 2008 során a nyugdíjak nominálisan 76%-kal emelkedtek, reál értelemben pedig 55%-kal. A nyugdíjak emelése a 2009-es választási évben is folytatódott, nominálisan 5%-kal, ami a nyugdíjak vásárlóerejének szinten tartására volt elegendő. A nyugdíjak emelésének hatására, majd a 2009-re begyűrűzött válság hatására az államháztartás szociális jellegű és nyugdíj-kiadásai a 2007-es 38 milliárd lejes szintről (GDP arányosan 9,8%), 63 milliárd lejre emelkedtek (GDP arányosan 12,7%).
Ezzel egyidejűleg, a 2008-as és 2009-es választási években a kormányzat megemelte a bérkiadásokat is. Ezt egyrészt az egyes alkalmazottaknak fizetett bérek emelése, másrészt az alkalmazottak számának további emelkedése okozta. A bérkiadások a 2007-es 25 milliárd lejes szintről (GDP arányosan 6,5%) 2009-re 46 milliárd lejre emelkedtek (GDP arányosan 9,2%).
A fenti kiadások növekedése nem egyensúlyi, nem fenntartható módon valósult meg, mivel ezt a folyamatot nem kísérte hasonló mértékű makrogazdasági szintű termelékenység-javulás. Emiatt az államháztartás bevételei nem növekedtek, csupán az államháztartás deficitje emelkedett a 2006-os 1,7%-ról a 2009-es 7,2%-ra.
Kijózanodás és keserű szájíz
A 2009-es romániai államelnök választások lezajlása után világossá vált, hogy az illúziókeltő gazdaságpolitika nem folytatható. Ebbe a kijózanodási folyamatba besegített a nemzetközi gazdaság helyzete és az a tény, hogy a külföldi szereplők sokkal óvatosabbá váltak: a kockázatos gazdasági helyzetben levő államokat nem vagy csak korlátozott mértékben voltak hajlandóak finanszírozni. Másrészt a 2009. márciusában a Nemzetközi Valutaalappal, az Európai Bizottsággal és a Világbankkal kötött megállapodás értelmében Romániának kötelessége volt az államháztartás hiányát csökkenteni, az állampénzügyeket fenntartható pályára állítani. Ezen a téren a 2009-es év még nem hozott áttörő eredményt, valószínűsíthető, hogy az európai parlamenti választások, illetve az államelnök-választás miatt. Ezért a választások lezajlása után gyors cselekvési kényszerhelyzetben került a kormány. Szükségessé vált, hogy már 2010. január 1-től olyan intézkedések szülessenek, amelyek a 2010-es államháztartási hiányt reálisan (nemcsak ígéretek szintjén) csökkenthetik. A gyors cselekvési kényszerhelyzet ellenére a döntés megszületésének idejéig szinte egy fél évet kellett várni.
Az eredeti döntés szerint az egyensúlyteremtő politika a kiadások csökkentésén alapult volna, mivel az egyensúlytalanság előidézésében (a külső tényezőkön kívül) szintén a kiadások játszottak szerepet. Ennek értelmében a nyugdíjaknak és más szociális kiadásoknak 15%-kal, a béreknek pedig 25%-kal kellett csökkenniük, emellett pedig más, kisebb horderejű juttatások kerültek felfüggesztésre. Az eredeti elképzelésből, jogi okokból kifolyólag, a nyugdíjak nominális csökkenése nem valósult meg. Ehelyett a hozzáadott értékadó öt százalékponttal emelkedett, így végül a túlsúlyos kiadáscsökkentő intézkedések bevételnövelő intézkedéssel is párosult.
A fenti intézkedéscsomag alternatívája a bevételek nominális növelése lehetett volna. A bevételek növelésének egyik lehetősége az adóterhek növelésén keresztül valósulhatott volna meg. Politikai viták lavináját indíthatta volna el ez a forgatókönyv, amely tovább halaszthatta volna a tényleges kiigazító lépések megtételét. Az adóteher növelése ugyanakkor gazdasági torzító hatásokkal is együtt járt volna, illetve az amúgy is visszaesőben levő gazdaságot szintén megszorította volna. Ez a megoldás kockázatosabb is, mert az adóteher növelése alól legális és illegális eszközökkel ki lehet bújni, ami a kívánt hatás elérését kétségessé teszi.
A nominális bevételek növelésének egy másik lehetősége az infláció gerjesztésén keresztül valósulhatott volna meg. Az infláció hatására magasabbak lesznek az árak, a nominális GDP, aminek hatására emelkednek az államháztartás bevételei. Ennek eredményeképpen ugyanazok a nominális közalkalmazotti bérek (2010 júniusiak) hasonlómód alacsonyabb vásárlóerővel rendelkeztek volna, mint a megvalósított program esetén. Tehát a bérek reál értelemben vett kiigazítását nem lehetett elkerülni, a gazdaságpolitikának arra vonatkozóan volt választási lehetősége, hogy nominálisan csökkenti azokat, és megakadályozza az inflációs folyamat kibontakozását, vagy teret enged az inflációnak, hogy az rejtett adóbevételként igazítsa ki a fennálló egyensúlytalanságot. Az inflációs forgatókönyv választása kockázatos megoldás lett volna, mert nem került volna sor annak egyértelmű kimondására, hogy a makrogazdasági egyensúlytalansággal állunk szemben. Az inflációt tapasztalva az alkalmazottak bérük emelésért harcoltak volna, újra szorítóba kényszerítve a kormányzatot. Másrészt az infláció révén történő kiigazítás valamivel lassabban valósult volna meg, ami a gyors kiigazítás szempontjából újra kedvezőtlen hatást jelentett volna.
A 25%-os bércsökkentés által a kormányzat „behozta” a 2010-es évben a döntés halogatása miatt elvesztegetett hónapokat, és 2010. egészére vetítve 12,5%-os (cash-flow szemléletben 10,5%-os) bércsökkentést valósított meg. 2011 január 1-től érvényes bérek (amelyek a 25%-os csökkentés után 15%-os emelést tartalmaznak) azt a bérszintet tükrözik, amelyre 2010 elején kellett volna kiigazítani.
A bérek csökkentése mellett, a kormányzat szigorú személyzeti politikát alkalmazott azzal a céllal, hogy ezáltal is kordában tartsa a kiadásokat. A cél a korábban földuzzadt közalkalmazotti létszám csökkentése volt. A kormány ezen a téren szelídebb megoldást választott, politikáját alapvetően egy természetes folyamatra helyezte: egységesen nem alkalmazott új személyeket azok helyére, akik nyugdíjazás vagy más okból kifolyólag önszántukból megszűnt közalkalmazotti státusa. Ez a személyzeti politika nem kívánt újabb konfrontációs felületet nyitni a lakossággal, és visszás helyzeteket is előidézett, mert olyan intézmények szembesültek személyzeti problémákkal, amelyeket esetén az alkalmazottak létszámának csökkentése nem lett volna indokolt. Ezzel egyidejűleg, a rendszer olyan közalkalmazottakat foglalkoztatott, akikra nézve indokolt lehetett volna a tevékenységük beszüntetése vagy csökkentése.
2012 – választási év
A meghozott intézkedések makrogazdasági szempontból a kívánt hatást érték el, a bérkiadások a költségvetésben csökkentek, 2011-ben 38,5 milliárd lejre rúgtak (GDP arányosan 7%). Az államháztartási hiány csökkentésében más intézkedéseknek is volt szerepük, amelyeket témánk meghatározása miatt nem részletezünk.
A 2012-es költségvetési tervben a kormányzat 1,3 milliárd lejjel növelte a béralapot (39,8 milliárd lejre, GDP arányosan 6,5%-ra). Az előirányzott béralap 2012. június 1-től 6% körüli béremelést tett volna lehetővé. A meghatározott béralap olyan költségvetésnek a része, amely (cash-flow módszertan alapon) 1,9%-os hiányt irányzott elő. A béremelés lehetőségét már a költségvetés elfogadásakor kilátásba helyezte a Boc-kormányzat, de csak nyilatkozatok szintjén; a béremelés időpontjának és pontos mértékének a meghatározását májusra halasztotta. A béremelés szükségességét a Boc-kormányt követő Ungureanu-kormány is felvállalta, megvalosítása azonban az őt követő Ponta-kormány hatáskörébe maradt.
A politikai nyilatkozatok szintjén számos alkalommal megjelent a 15%-os béremelés szükségessége a 2010 júniusában érvényes bérek visszaállítása érdekében. Ekkora mértékű béremelést a jelenlegi 2012-es költségvetés, nem tenne lehetővé, így mindenképp költségvetés módosításra lenne szükség. A kérdés csupán az, hogy milyen irányba módosuljanak a költségvetés keretszámai. Amennyiben a gazdaság a vártnál jobban teljesített volna, a béremelés (egyik) forrását a pótlólagos bevételek képezhették volna. Erre gyakorlatilag nem került sor. Egy másik lehetőség az egyéb kiadások csökkentése lehetne. Ennek kivitelezhetősége attól függ, hogy milyen egyéb kiadások csökkennének. A bérek emelése (várhatóan) nem egyszeri alkalommal, hanem folyamatosan (azaz az elkövetkező évekre is) megnöveli a kiadásokat, ami azt feltételezi, hogy azok a kiadások, amelyek terhére a béremelés történt, permanens módon a tervezett pálya szintjénél alacsonyabbaknak kell lenniük. Ennek megvalósítása kockázatokat rejt magában. Harmadik lehetőség: a jövőbeli jövedelmek terhére történik meg a béremelés, ami az államháztartási deficit növelésében érhető tetten.
A Ponta-kormány diskurzusa és cselekvése a korábbi prudens politika folytatásaként jelenik meg, annak ellenére, hogy ellenzékben kemény kritikával illették ezt a politikát. Hatalmon lévén, diskurzusváltásra került sor, az eddigi megnyilvánulások a felelősségteljes gazdaságpolitika irányába mutatnak, annak ellenére, hogy a 2012-es év helyhatósági és parlamenti választási év. Ennek a magatartásnak az alakításában valószínűleg komoly szereppel bír Florin Georgescu pénzügyminiszter személye is, aki korábban már volt pénzügyminiszter, újabban pedig a Román Nemzeti Bank kormányzóhelyettese volt.
Az új kormány, a populista kísértések ellenére, 2012. június 1-től olyan mértékű béremelést valósít meg, amely alapvetően összhangban van a lehetőségekkel, és csak nagyon kis mértékben folyamodik a deficit terhére történő kiadásemeléshez. A nemzetközi szervezetekkel május elején folytatott tárgyalások értelmében az államháztartás hiánya 1,9%-ról csupán 2,25%-ra emelkedik meg. Ezt a hiánycél-emelést nem csak a bérkiadások emelése tette szükségessé. Ennek gyakorlatba ültetése költségvetési kiigazítás keretén belül történik meg, várhatóan június második felében.
A béremelések körüli közvita forró hangulata nyomást gyakorolt a politikai erőkre, amelyet – úgy tűnik – rövid távon kezelni tudott az új kormány, de középtávon a kilátások homályosabbak. Politikailag elengedhetetlenné vált egy újabb béremelési hullám felvállalása, amelyet a Ponta-kormány az év végére halasztott. Egyelőre nem világos, hogy mi fogja ennek forrását képezni. Amennyiben a decemberi béremelési hullám is megvalósul, a 2013-as költségvetés béralapja 46 milliárd lej körüli értékre kellene emelkedjen, amely GDP-arányosan 7,2%-ot jelentene. Ez önmagában a jövő évi államháztartási deficitre 0,7 százalékpontos többletterhet ró, és egyéb intézkedések hiányában kérdésessé teheti a teljes államháztartási hiány 3%-os küszöbérték alatti tartását, emiatt pedig a bérek reálértelemben történő emelésének a valószínűségét.
Következtetések:
1. A 2010 és 2011 során meghozott intézkedések szükségesek voltak, és a legkevésbé kockázatos megoldásnak bizonyultak. A várt eredmények relatív gyorsan jelentkeztek, a makrogazdasági egyensúly viszonylag gyorsan helyreállt. Ez az eredmény annál is inkább értékelhető, mivel az intézkedések megvalósítása nem kedvező nemzetközi gazdasági környezetben történtek.
2. Az intézkedések legvalószínűbb megvalósítható alternatívája az infláció gerjesztése lett volna. Ez rosszabb megoldás lett volna, mert egyrészt időben elhúzta volna a kiigazítás megvalósulását, másrészt kevésbé átlátható módon működött volna, és ezért a létrejövő állapotot kevésbé lettek volna hajlandóak elfogadni a romániai gazdasági szereplők. Ez újabb feszültségek forrása lehetett volna a jövőben, mindamellett, hogy az elkövetkező években a magasabb infláció letörésének pótlólagos költségei is jelentkeztek volna. Az elmúlt évek eseményei bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy makrogazdasági kiigazítás nemcsak infláció révén valósítható meg.
3. Az intézkedések a makrogazdasági stabilitás elérése szempontjából ugyan eredményesek voltak, de konzerválták a fennálló struktúrákat, így az államháztartáson belüli szerkezetváltásra nem került sor.
4. Az idei választási év gazdaságpolitikája a korábbi politika folytatásának irányába mutat, valószínűleg 2012-ben sikerül megőrizni a makrogazdasági relatív egyensúlyi helyzetet. A kockázatok a 2013-as és azt követő évekhez kapcsolódnak. A 7,3% körüli decemberre várható béremelés reálszintjének fenntarthatósága jelenleg még kérdéses. Változatlan makrogazdasági teljesítmény és az államháztartás strukturális átalakítás nélkül a decemberi béremelés terhet ró az elkövetkező egy-két év költségvetésére, de ez a teher korántsem olyan mértékű, amelyet az illúziókeltő 2007-2008-as gazdaságpolitika akkor okozott.